Mint a Környezetet féltő ember, gondoltam: újrahasznosított papírból kéne készíttetnünk egyesületünk lapját. Hát olyan bődületes összeget mondott a nyomda, hogy beleremegtem. Egyszerre a felháborodástól és a tehetetlen, értetlenkedő dühtől. Miért, hogy a környezetkímélő mosópor drágább, mint környezetrongáló társa? Miért van az, hogy aki kímélni akarja a természetet, az –szinte- luxusadót kénytelen fizetni?Mint Hunyadi a törököt, úgy elverték a rohamrendőrök a Greenpeace-aktivistákat, mikor azok a paksi atomerőmű kerítéséhez láncolták magukat. Vajon megtennék-e ezt azokkal is, akik egy faluszéli, illegális szeméttelepre billengetik ki szemétjüket? Aligha.Olvastam valahol, hogy egy átlagos magyar háztartás 11 kilogrammnyi reklámszóróanyagot kap postaládájába – évente.Ezért 1276 tonna fát kellett kivágni, 55 millió liter vizet és 3248 MW áramot használtak fel.Őrült nagy számok ezek!Könnyű hozzászokni a pocsékoláshoz. Mint látom, nem hajlam, vagy fennhéjázás, gőg kérdése ez: az ipari világ termékei agymosás-szerűen szuggerálják környezetünk legyőzhetőségét, másodlagosságát a magasrendűen szervezett élő anyaggal, az emberrel szemben. (Pedig, ha minden embert egy helyre gyűjtenénk, mindannyian beleférnénk egy 1 kilométer élű kockába. S ha ez a kocka egy csobbanással eltűnne az óceánban, egy millimétert sem emelkedne a Világtenger szintje!)

Feleségem rúzsát nézem – ügyes jószág. Kihúzom tokjából, megcsavarom – s a kívánt mértékig előbukkan az illatozó, fényes kozmetikum. Visszatekerve eltűnik. Ha kifogyott, hát eldobjuk az üres tubust és vásárolunk egy telit. Hányavetin dobjuk szemétre okos automatáink olaj-izzadásos produktumát. Kiürül a tejeszacskó: jobbik (?) eset, ha tűzbe vetjük. Ha nem: halhatatlanságát kacagja egyre gyöngébben látó szemünkbe.

Nosztalgiám támadt volna a kor iránt, mikor a kiürült rúzs tokjába vásárolhattunk új rudacskát? Mikor a tejivás egyetlen örökéletű salakja az üveget lezáró alumínium-kupak volt?

Ha kiürül dezodorunk, rovarirtónk és egyéb spraynk, a drága anyag és munka szintén az enyészeté lesz.Pazarlásra szoktatva először praktikusnak, majd hozzánk méltatlannak találtuk a hazai kozmetikai vállalat házilag újra tölthető testillatosítóját. El is tűnt a boltok polcairól.

Gyermekkorom kerékpárjait apámmal festettük csillogó-villogóvá: porszívónk kifúvott levegője szórta a festéket. Mostanság szívesebben használjuk a túlnyomásos palackokat.Takarékoskodni csak ott és akkor látszik illendőnek, ahol, és amikor egy soros kampány megkívánja ezt. Hajdan néztük-hallgattuk a tévében Forgó Morgó, vagy Walaki villanytakarékos jó tanácsait, s oda sem figyelve dobtuk szemétre a tegnapi kenyeret. Mikor megfontoltabban vásároljuk a pékárut – biztos, hogy folyóvízzel mosogatunk.

No és az idő: hivatalból hivatalba küldve packázunk az ügyféllel; a szerelést megrendelő legjobb, ha egy hét szabadságot vesz ki – így tán idegfáradalmait is kipihenheti.

 Ám nem illik egyszerre mindennel takarékoskodnunk, mert zsugorinak kiálthatnak ki ismerőseink.Viszont vannak divat-spórolások és divat-csakazértsemtakarékoskodom-mozgalmak.Egyszerre kislángra venni életünket: kapzsiság volna. Elítélendő, lenézendő csóróságot sejtethet. Közben pedig komótosan feléljük környezetünk anyagait, környezetünket, egymás és magunk idejét-pénzét-munkáját-életét. Méltatlan módokon.

Porhüvelyünknek –földi pályafutásunk melléktermékének- helyét a sírásó eldobott flakonok, műanyag tasakok és penészes kenyérdarabok, elrabolt hulladék-percek közé mélyíti majd…